Interjúk, újságcikkek

(R. Kovács Aranka)

 

2014.05.27-én a Nyírteleki Általános Iskola „Szólj, én hallgatlak”címmel rendezte meg a III. Megyei Cigány Szavalóversenyt, ahol cigány származásukat vállaló tanulók vehettek részt kedvenc verseikkel. Ebből az alkalomból beszélgetőpartnerem Rostás-Farkas György költő.

 

- Kérem, mondja el, hogyan került kapcsolatba Nyírtelekkel, rendezvényünkkel!

 

A 90-es években ismerkedtem meg Lázár Péterrel, a Kedvesház megálmodójával, alapítójával. Barátságunk azóta is tart,  és remélem tartani fog a világ végezetéig. Hívó szavára mindig elmegyek. Most is ő hívta fel a figyelmemet erre a hagyományteremtő rendezvényre, és ő ismertetett meg Nagy Anna szervező-tanárral, a szavalóverseny ötletgazdájával. Nagy megtiszteltetésnek érzem a meghívást. Nagyon fontosnak tartom, hogy minél több ilyen tehetséggondozó program, lehetőség nyíljon a roma gyermekek számára.

Hálás vagyok a sornak, mert remek, áldozatos munkát végző pedagógusokat és sok tehetséges kisdiákot ismerhettem meg.

 

- Milyen volt a gyermekkora? Az iskolai nevelés illetve a szülői ház értékrendjében voltak-e különbségek, okoztak e ezek  nehézségeket fejlődésében, személyiségének kialakulásában? 

 

Mélyen vallásos szüleim voltak, édesanyám, amikor csak tehette elvitt bennünket a templomba. De az egész település – Újkígyós – gyakorló római katolikus vallású volt. Nagy családba születtem, 10 testvéremmel együtt nehéz körülmények között, szegénységben éltünk. Szüleink nagyon sokat dolgoztak, hogy felneveljenek minket. Családtagjaim hagyománytisztelő, cigány anyanyelvüket és tradícióikat féltve őrző oláh cigány emberek voltak. Apám már az iskola megkezdése előtt megtanított bennünket írni-olvasni. Maga is írástudó, olvasott ember volt, ami abban az időben még a nemcigányok körében is ritkaságnak számított vidéken. Édesanyám nem tudott írni-olvasni, de nehezen szerzett kis pénzecskéjéből mindig hozott nekünk könyvet ajándékba, és fontosnak tartotta, hogy esténként felolvassunk neki.

 

Az iskolában szerettek bennünket,  mert szorgalmasak voltunk, valamennyien jól tanultunk. A tanárok ismerték szüleimet és becsülték őket. Az általuk képviselt értékrend nem különbözött az iskoláétól, így nekünk szerencsénk volt. A szülői ház szeretetteljes, ugyanakkor szigorú követelményeket is támasztó légköre egész életünket meghatározta. Ahogyan a gazdag kulturális kincs: a mesék, a hagyományok, mesterségek tudása, a dalok, a balladák, amit évszázadokon át megőriztek, s nekünk is továbbadtak.

 

- Életének nagy részét az írás tölti ki. Mikor és hogyan döbbent rá, hogy írnia kell?

 

Ez is nagyon pici gyermekkoromra vezethető vissza. Arról már szóltam, hogy édesanyám megvette nekem Petőfi verseskötetét és minden este felolvastam neki. A másik meghatározó impulzus az iskolában ért.  9-10 éves lehettem, amikor első írásommal beloptam magam tanáraim szívébe. A tanító néni, Horváthné Erdős Mária, felolvasta első kis zsengémet osztálytársaimnak, ugyanis dolgozatírás idején egy kis versikét is papírra vetettem. Kezébe vette a papírt, így szólt: Látjátok, a Gyurika dolgozatírás idején csak irkál-firkál.  Amikor végigolvasta soraimat, könnyeket véltem felfedezni a szemében. Azt kérdezte, Gyurika, amikor ezt írtad éhes voltál? A versike ugyanis amolyan József Attilásan a szegénységről és az éhségről szólt. Ez volt az a pillanat, amikor az egész osztály egybehangzóan kikiáltott költőnek, én pedig egész életemben hű maradtam ehhez a gyermekkori indíttatáshoz.

 

Azt is el kell mondanom ezzel kapcsolatban, hogy a mi családunkban az irodalom, hogy úgy mondjam „velünk élt”, a mindennapjaink része volt. Édesapám minden este mesélt, felidézte az ősök nemzedékről-nemzedékre öröklődő történeteit, meséit. Ilyenkor a faluból is sokan eljöttek, hogy meghallgassák. Nagyon jó előadó volt, szavai nyomán életre kelt a cigányok mesés múltja. Ezek a történetek a mai napig kifogyhatatlan forrást jelentenek számomra.

 

- Munkáinak repertoárja igen nagy. Meséljen nekünk műveiről, elfoglaltságairól! Melyik áll szívéhez legközelebb?

 

Minden a versekkel indult. Első írásaim a 60-as években jelentek meg az országos lapokban: Magyar Ifjúság, Ifjúsági Magazin, Nők Lapja, Képesújság. Később, amikor 67-ben Budapestre kerültem igyekeztem bekapcsolódni a kulturális-tudományos élet berkeibe. Megismerkedtem Fodor András költővel, aki mindenhová magával vitt, mentorom és tanítóm volt. 

 

A versek mellett vonzott az újságírás, jegyzeteket, tudósításokat küldtem különböző lapoknak. Ebben az időben indult az „un.” cigány mozgalom,  a cigány klubok, olvasókörök mozgalma, amelynek egyik alapítója voltam. (Szegedi úti munkásszálló, Csili Művelődési Ház, Ifjú Gárda Művelődési Ház, Kispesten stb.)

Ezzel párhuzamosan indítottuk el a cigány néprajzi gyűjtő-utakat, cigány nyelvi klubokat is. Én is több könyvet írtam e témában: a cigányok történelméről, hagyomány és hiedelemvilágáról, ősi mesterségeiről,  és dr. Karsai Ervin tanár úrral együtt kiadtuk a cigány-magyar szótárt is.

 

Ebben az időben kezdtem papírra vetni az édesapámtól hallott meséket és nagycsaládunk emlékezetes történeteit is. Összeállítottam egy cigány-magyar nyelvű olvasókönyvet, hogy biztassam a fiatalokat csodálatos cigány nyelvünk megtanulására, és magam is fordítottam a magyar és az európai irodalom klasszikusaitól.

Mint népünk sorsáért felelősséget érző ember nem maradhattam ki a bontakozó demokratikus közéletből sem. Ott voltam a cigány önkormányzatiság bölcsőjénél, s engem választottak meg az első Fővárosi Cigány Önkormányzat elnökének. 

 

A határainkon kívül élő cigányokkal való kapcsolat építését kezdettől nagyon fontosnak éreztem, s magam is részt vettem a Cigány Világszövetség megalapításában (1971. április 8. London – ennek emlékét őrzi ma a Cigányok Világnapja), melynek munkáját a mai napig segítem.

 

Több civil szervezet alapítója is vagyok, ezek közül a cigány kultúra képviseletére alakult Cigány Tudományos és Művészeti Társaság (CTMT) 1991 óta a mai napig munkálkodik a mi szépséges és gazdag kultúránk, művészetünk, nyelvünk népszerűsítésén, gazdagításán.

 

A 90-es évekhez kapcsolódik az első cigány újságok indulása, így a Romano Nyevipe (Cigány Újság), amelynek én is alapító munkatársa voltam. Antall József miniszterelnök úr biztatására alapítottam 1991-ben a Közös Út – Kethano Drom című negyedéves cigány-magyar nyelvű kulturális-közéleti folyóiratot, mely a politikai váltások viharainak ellenállva, mind a mai napig megjelenik a CTMT kiadásában.

 

Az idők szavát követve mostanában saját honlapon (kethanodrom.hu), közösségi oldalakon, hangoskönyvek és kisfilmek formájában is igyekszem eljuttatni a kultúránkról szóló ismereteket fiataloknak és időseknek egyaránt.

Ha rangsorolni kell, akkor bajban vagyok, de talán a versek és a mesék állnak a szívemhez a legközelebb, és persze azok a találkozások, rendezvények, ahol gyerekek között vagyok. Egyik gyermekeknek szánt kötetem címéül is ezt adtam: Tumaroj muro jilo – Tiétek a szívem!

 

- Több díj, kitüntetés boldog tulajdonosa. Melyikre a legbüszkébb?

 

Minden elismerés megtisztelő, jólesik a visszajelzés, hogy az ember munkája mások számára is hasznos. Ha a díjak között rangsorolni kell, természetesen az irodalmi munkásságért járó elismerés  - a József Attila díj- melengeti leginkább egy író szívét. (Számomra fontos, hogy éppen József Attila születésének 100. évfordulója alkalmából vehettem át.)

 

A legnagyobb elismerés azonban mindig a gyermeki tekintetekben megcsillanó fény, a mosoly, a figyelmes hallgatás a mesék-versek olvasása alatt, vagy amikor gyermeki ajkakról hangoznak el verseim. Ilyenkor mindig kicsordulnak a könnyeim, elérzékenyülök.

 

- Kik segítették tehetségének kibontakoztatásában? 

 

A sor nagyon hosszú, nem is fér el ebben az interjúban. Azt szoktam mondani, hogy engem az Isten mindig a tenyerén hordott, hiszen már születésem pillanatától olyan emberekkel hozott össze, akik segítettek, pártfogoltak. 

 

Már említettem az újkígyósi embereket, mély hitüket és emberségüket. Keresztapám Csatlós Lajos magyar ember volt, jó gazda, aki saját gyermekeként szeretett, ahogy a tanáraim is az általános iskolától kezdve az egyetemig. Később valamennyien barátaimmá váltak, s a mai napig élő a kapcsolatom volt tanáraimmal pl. Marosvölgyi Károllyal, Mészárosné Ilikével… (Rácz László tanár úr sajnos tavaly itt hagyott bennünket.)  

 

Az irodalmi életben olyan példaképeim, pártfogóim voltak, mint Fodor András, Gyurkovics Tibor, Mezei András vagy Jókai Anna. Felejthetetlen emlékű segítőm volt Ranner Gizella a Nők lapja egykori főszerkesztő-helyettese és Kárpáthy Gyula író, dramaturg, akikkel hosszú éveken át együtt szerkesztettük a már említett Közös Út – Kethano Drom című lapot.

 

 De nem lehettem volna újságíró, ha nem segít engem is, több más cigány fiatallal – pl. Bari Kátollyal, Ruva Farkas Pállal  - együtt lehetőséghez jutni az akkor tejhatalmú médiabirodalom, a Pallas  Lap- és Könyvkiadó két vezetője Siklósi Norbert és Csertői Oszkár. Ki kell emelnem, hogy az ő pártfogásuk mennyire önzetlen volt, ma már hihetetlenül hangzik, hogy bár nem voltam un. káder, sem KISZ- sem párttag mégis felkaroltak.  A teljesítményt nézték, és fontosnak tartották, hogy minél több cigány értelmiségi legyen.

 

A mai napig kapcsolatban vagyok fejthetetlen egyetemi professzoraimmal, Újváry Zoltánnal, Szabad Györggyel, Voigt Vilmossal és Várnagy Elemérrel. Minden új kötetemmel felkeresem őket. 

 

 Még nagyon sok nevet kellene itt megemlítenem, hiszen a 90-es évektől kapcsolatba kerültem a hazai közélet szinte valamennyi kiválóságával. (A lapunk kapcsán márt említettem Antall miniszterelnök úr pártfogását, aki nagyon fontosnak tartotta a cigányság helyzetének javítását, maga is folytatott történelmi és szociológiai tanulmányokat a cigányok körében még politikai pályafutása előtt.)

 

 Én mindenkitől igyekeztem tanulni, ellesni a jót, és megbecsülni minden szót. Azt is fontosnak érzem hozzátenni - ami manapság  nem cseng túl jól -, hogy sosem politikai oldalak szerint mértem a barátságot, s egyetlen barátomat sem vagyok hajlandó megtagadni azért, mert ahogy mondani szokták, nem felel meg az aktuális elvárásoknak.

 

A legfontosabb azonban: csodálatos szüleim élete és példája. E nélkül ma lehetnék az, aki vagyok. Ma is minden este gyertyát gyújtok emlékezetükre, jelképesen a lábaik elé helyezem minden eddig kapott díjamat, kitüntetésemet.

 

- Mint szülő, hogyan, és milyen értékeket adott át gyermekeinek? Milyen tanácsokat adna a fiatal cigány szülőknek életvitelükhöz, gyermekeik neveléséhez? 

 

Nem adhattam mást, mint amim van. Azokat az életemet meghatározó értékeket, amit én is a szüleimtől kaptam: az emberségre törekvést, a tartást – kitartást, a hűséget az elveinkhez, az emberek és a világ dolgai iránti nyitottságot, cigány népünkhöz, értékeinkhez való ragaszkodást, identitásunk büszke vállalását, a haza, a köz javáért való elkötelezettséget. A szeretet, az alázat és a mások iránti tisztelet fontosságát.

Persze megpróbáltam beléjük plántálni a szép szó, az irodalom szeretetét is. Hálás vagyok a sorsnak, hogy Tímea  lányom és Gyuszkó fiam is ír verseket, s műfordítóként is megállják a helyüket.

A gyermekneveléshez nagyon sok türelem, következetesség kell, s aranyszabály, hogy csak azt követelheti meg az ember, amiben maga is példát mutat.

 

- Ön büszkén vállalja kettős identitását: magyar, cigány költő, író, ember. Mit gondol, miért nem vállalja fel mindenki a származását?

 

A félelem régi eredetű, az identitás felvállalása évszázadok óta kockázattal járt a cigányok számára. Sokan nem tudják, hogy itt a szomszédunkban, Romániában még a XIX. század végén is röghöz kötve,  rabszolgaként éltek cigányok. A bojárok szabadon adták-vették őket.

 Mária Terézia korában tiltották a nyelvhasználatot, a cigányok egymással kötött házasságát, elvették a cigány szülők gyermekeit, hogy „újmagyarokká” neveljék őket.

 

Még az 1930-as években sem telepedhettek le a cigányok szabadon a falvakban, városokban. Az én szüleimnek még illetőségi bizonyítványt kellet kérniük, hogy egyedüli cigány családként házat vehessenek Újkígyóson. 

Klasszikus irodalmi alkotások is őrzik a cigánytelepeken folytatott razziák, megalázó, erőszakos fertőtlenítések, csendőrségi visszaélések, a cigány holokauszt emlékeit, az iskolai elkülönítés, „az utolsó padban” megaláztatásait.

 

A demokratizálódás útján sokat léptünk előre, de még mindig létezik megkülönböztetés, külföldön és itthon is vannak elrettentő példái a faji indíttatású gyűlölet-megnyilvánulásoknak, egészen az un. „cigány-gyilkosságokig” menően. Papíron egyenlőek vagyunk, a mindennapi életben azonban nagyon sok a hátrányos megkülönböztetés az iskolákban, a munkahelyeken, a közéletben. A cigányságot sokan felhasználták, és sajnos ma is felhasználják méltatlan politikai játszmák eszközeként. Ez a téma messzire visz, de érdemes elgondolkodnunk azon, milyen jövő felé mutat a szegénység és a kiszolgáltatottság.

 

Én megpróbálom megérteni azokat a cigány fiatalokat, aki ha tanulnak és talán diplomát is szereznek, megpróbálnak elfeledkezni cigány gyökereiről, mert úgy érzik ez hátrányt jelent a boldogulásuk útján. Megpróbálom megérteni, de nem tudom elfogadni. A gyökértelen ember elmagányosodik, s elfújja a szél.. Soha nem lehet igazán boldog. Arról nem is szólva, milyen nagy szüksége lenne a mi nehézsorsú népünknek cigány példaképekre, tanult, művelt, identitásukat büszkén vállaló fiatalokra!

 

Mindig elmondom, hogy engem soha nem lehetett „lecigányozni”, azzal indítottam, hogy cigány vagyok, ezt és ezt képviselem, ilyen és ilyen céljaim vannak… Pedig én kivételesen le is tagadhattam volna a származásomat, hiszen a legnagyobb sajnálatomra fehér a bőröm.

A „kettős aranypánt” Péli Tamásnak, a mi világhírű festőnknek a mondása: hogy bennünket egyaránt jellemez cigányságunk és magyarságunk. Mindkét kultúrának birtokában vagyunk, s mind a kettőhöz ragaszkodunk. 

 

- Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

 

Nagyon sok dolgom van még, s félek, hogy kifutok az időből. Több könyvem van még kéziratban, jegyzetek, félbehagyott gondolatok…

Sok a tennivaló a cigány kultúra egyenjogúsítása érdekében is, még mindig nem ismernek bennünket igazán a velünk élő nem cigány emberek. Le kell írni meséinket, történeteinket, be kell mutatni minél szélesebb körben nagy íróinkat, művészeinket. 

 

Meg kell teremteni intézményes kultúránk alapjait: a múzeumot, a dokumentációs és kutatóközpontot, a médialehetőségeket, nyelvi műhelyeket, színházat, kiadót stb. Azt mondhatják ez nem az én dolgom, nem is az én erőmhöz és lehetőségeimhez mért feladatok, de az én kötelességem, hogy figyelmeztessek, hogy szóljak, s ha kell: kiáltsak. Féltem a cigányokat az asszimilációtól, hány nép tűnt már el nyomtalanul a történelem során.

 

Ezért nem nyughatok, amíg nincs biztosítva az utánpótlás, hogy legyenek képzett, öntudatos fiataljaink, akik őrzik és továbbviszik a tüzet. Ennek szellemében kezdeményeztem tanítványommal Kamarás Istvánnal együtt néhány éve a keresztény roma szakkollégiumi rendszer megalapítását is, ami hál Istennek a történelmi egyházak és az állam szerepvállalásával el is indult.

 

- Ha visszatekint eddigi munkájára, mit tenne másként?

 

Az ilyen kérdésre mindig nehéz válaszolni. Mint mindenki én is megspórolhatnék néhány vargabetűt az életemben. Célirányosabban haladnék a vállalt küldetés mentén. Azt persze nehéz megítélni, hogy a gyakran feleslegesnek, vagy sikertelennek tűnő események mennyiben járulnak hozzá az ember életéhez, milyen módon viszik előbbre. 

 

Nem bántam meg, hogy nem törekedtem vagyonra és gazdagságra, hogy ma is nagyon szerény körülmények között élek. Azt sajnálom, hogy nem jutott több időm a szellemi javak gyarapításra, több ezernyi kötet könyv vár még a polcaimon olvasásra.

Aki hozzám fordult segítségért, mindenkinek próbáltam, és míg erőm engedi továbbra is próbálok segíteni tehetségem, lehetőségeim szerint. Ez lehet, hogy nem sok, de abból adok, amim van: lehet, hogy ez egy falat kenyér, vagy egy jó szó, de ennyi Istennek hála, még mindig adatik. Ez úgy vélem, minden ember kötelessége.

 

Köszönöm a kellemes beszélgetést. További sikereket, jó egészséget és nem utolsó sorban, ihletett perceket kívánok Önnek.

                                                     R. Kovács Aranka

 

 

 

Pató Selam: Rostás-Farkas György arcai

 

A népművelő-író

A hazai roma kultúra elvitathatatlanul legjelentősebb alakja, de világviszonylatban is azok közé tartozik, akik a legtöbb és legértékesebb munkát végezték a romaság története, tradíciói, nyelve és kulturális értékei fennmaradásáért.

„Rostás-Farkas György 1949-ben Újkígyóson (Békés megye) született oláh cigány család sokadik gyermekeként. Családja és közössége ragaszkodott hagyományaihoz, nyelvi kultúrájához és annak ápolásához, megőrzéséhez. A költő is ennek szenteli életét. A kilencvenes évek elejétől sorra jelennek meg művei. Találunk köztük magyar nyelven írt verses köteteket,műfordításokat, néprajzi munkákat. Közös vonásuk, hogy segítenek bepillantani a cigányság történetébe, érzés- és gondolatvilágába. Nem titkoltan azzal a szándékkal íródtak, hogy segítsék a cigányság identitástudatának megőrzését a cigány nyelv ápolása és megőrzése mellett. Rostás-Farkas György így vall minderről: „Úgy gondolom elérkezett az idő, hogy népünk, saját sorsunk irányítását ne bízzuk másokra, hogy nélkülünk döntsenek rólunk. Kultúránk kezd feledésbe merülni, márpedig ez nyelvünk kihalását is jelentené. Ha eddig sikerült át- mentenünk évszázadokon át, és megőriztük, akkor most már kötelességünk ápolni is.

Rostás-Farkas György műveit olvasva szembetűnő, hogy a cigányság egészéhez és egészéről szól. Nem különíti el az egyes csoportokat, hanem az összetartozás-tudatot és az identifikációt segítve a közös vonásokat hangsúlyozza. Mindezt a Cigányságom vállalom című könyvében a következőképpen fogalmazta meg: „Üzenem a cigány testvéreimnek, hogy nincs cigány és cigány között különbség e bolygón. Mi egy TŐRŐL fakadunk.”

A cigányság kultúrájának szintetizálására tett törekvés során, mint már említettem a három, elkülönülő cigány csoport kultúrájában, múltjában, sorsában fellelhető közös pontokat, egységesítő elemeket kell megtalálni, és számba venni. A cigányság múltja szóbeliségben őrződött meg, nincsen írott történelmük, részben a vándorló életmód és az írásbeliség hiánya miatt, részben azért, mert nem volt szükségük arra, hogy a nemzettudat formálása céljából történelmet alkossanak maguknak. Azonban ahhoz, hogy a cigányság különböző csoportjainak kultúrája szintetizálható, összeszerkeszthető legyen, véleményem szerint szükség van közösen megélt múltra, olyan eseményekre, melyek a közös emlékezetbe beépülve az identitásépítésben is jelentűs szerepet játszanak.” (részlet Békési Katalin PH. D. A cigányság összetartozás-tudatának, megteremtését szolgáló elemek Rostás-Farkas György költészetében c. tanulmányából)

Húszéves kutatómunkájának gyümölcse a ma Magyarországon legelterjedtebb cigány-magyar - magyar-cigány szótár, a nép múltját, korábban leíratlan történelmét, hagyományait, hiedelmeit, szokásait, ősi mesterségeit dokumentáló tudományos igényű ismeretterjesztő kötetek, tankönyvek tucatjának írója. 1995-ben a MTA Kiváló Ismeretterjesztő Díjjal ismerte el munkásságát. A Magyar Írószövetség tagja, 1984-ben Móricz Zsigmond Irodalmi Díjjal tüntették ki.

A költő-műfordító

Rostás-Farkas György számos saját verseskötettel ajándékozta meg olvasóközönségét, úgy magyar mint lovári nyelven. Ahogyan egyik versválogatásának címe (Aranyhídon) is magába foglalja költészete jóllehet legnagyobb küldetését, az emberi-kulturális híd szerepét, úgy vall erről más helyütt is:  „Én vallom, hogy nem falakat kell húzni, hanem hidakat verni, mert nekem nagyon fontos, hogy átjárhatóvá tegyük az emberek közti távolságokat. Én nem tudom mi lett volna belőlem, mikor felkerültem negyven évvel ezelőtt Budapestre vidékről, ha akkor nem találkozom Mezei Andrással, Fodor Andrással, Kalász Mártonnal, Ranner Gizellával, Cypriánnal, akinek közeli halála óriási vesztség a cigányságnak. Ők hidak voltak a számomra, testvéreim, barátaim. Ma ilyen Gyurkovics Tibor, nem is tudom mi lenne, ha nem jönne közénk, nem vigasztalna látva, hogy milyen skizofrén az állapotunk. Azt szokta mondani: Tudod Gyuri, nincs másság, csak mienkség van. Ő felvállal minket. Egyik könyvem előszavában ír így:

Szeretem a cigányokat. Égig érő hegedűiket, boldog hetvenkedésüket, nyomorúságos nagy álmaikat. Azt sem tudom, honnan szeretem őket, de szeretem. Így ezt a költőt, Rostás- Farkas Györgyöt is. Nagyralátó és szorongó emberhatalmát, cigányhatalmát, mese-szájú csuklását a temető sarkában, anyja sírjánál, apja ezüst hajú kékes bölcsességét, ahogy levett kalappal várja fia születését, a nyársra tűzött húsok nomád illatát. Horizontba vesző útjait, megsértett öntudatát, kudarc-hamuk alól kivillanó férfi-tüzét, galamb-lelkű álmait, újkígyósi szekereinek a nyikorgását, a Sisák-sarok és az Öreg utca düledező házsorait. Vadlovak sörényének lobogását, denevér-szárnyú estjét, fogai közt sziszegő amputált jajait, nyitott ingű felnőttkorát, mezítlábas gyermekkorát…

„Hullok szavak bársonyára - hullok népem imádatára…”

Szeretem ezt a cigánysorsot. A sose-belenyugvót, mindig álmodót és fölívelőt. Nem hiszek a másságban – városi ficsúrok találják ki maguk andalítására. A cigány – cigány, ugyanolyan. A mienk. A mifajta. Nincs másság. Mienkség van. Ezek a versek. Ez Rostás- Farkas György. Nem folklór, nemcsak tanítói hév, hanem öntörvény_ Péli Hilda meséi vannak, Ruva-Farkas Pál indulatai – a többi, ahogy a Biblia mondja: hozzáadatik nektek. Persze, a mi emberi segedelmünkkel, meg azoknak az örök cigány-anyáknak az égig érő sóhajaival, akik dajkálták ezeket a szomorú, de sose-nyugvó férfiakat, mint Rostás- Farkas György és társai, a kubikolókat éppúgy, mint a meseköltőket, idehazai fekete tekintetű magyarokat. (részlet Az Utolsó Nomád című antológiából)

Rostás-Farkas György életében elvitathatatlanul nagy jelentősége volt és van azoknak a bensőséges kapcsolatoknak, melyek a híd szerepét képesek betölteni úgy ember és ember-, mint nép és nép-, kultúra és kultúra közt. Ugyanez a motiváltsága tükröződhet műfordítói munkásságában is, melyben Exupéry Kis Hercegének és Kertész Imre Sorstalanságának lovári nyelve való fordítása a legkiemelkedőbb munkái. Így vallott József Attila Díja átvételének kapcsán 2005-ben, a Veres Emesének adott interjújában:

Köszönöm a sorsnak, hogy József Attiláról elnevezett díjat átvehettem. Ez öröm és fájdalom is egyúttal. József Attila most lenne száz éves, és ő volt az első meghatározó mesterem az életemben. Persze az írás úgy van az emberben, hogy kívánkozik valami belső parancs által vezéreltetve. De azt hiszem, hogy ő is olyan sorsot élt, amilyet én a cigánytelepen. ő a szegénynegyedben élte azt át, és azért is megható, hogy a róla elnevezett díjat átvehetem ezen a szép napon.

– Miért említette a fájdalmat, ezért a közös sorsért talán?

– Igen több közös is van talán bennünk. Az egyik az, hogy ő is a szegények között is a legszegényebb volt, és én is azt hiszem, hogy ahol tizenegy gyermek néz a lábas aljába ott nem lehet jólétről beszélni. Én is ilyen szegény sorsból, a cigánytelepről jöttem, és három évtizedes munkásságom elismeréseként vehettem át ezt a díjat. Egy kis fájdalom is van bennem, mert nem érhette meg édesanyám, meg édesapám.

– De azt hiszem, hogy kárpótolja azt, hogy mától a cigányság bár eddig is ismerte és elismerte az Ön képességeit, mégis különösen fel fog nézni Önre.

– Én a munkámat végzem. Ezzel se több, sem kevesebb nem vagyok. Legfeljebb egy picit más. De hát az írás olyan, mint a dal. Nem ismer határokat. Mindenkihez szeretnék szólni. Verseimben talán kicsendül ez a fájdalmas érzés ami bennem van, hogy a népem sorsát vagyok erkölcsileg kötelezett továbbvinni. (...) Az a megtiszteltetés ért, hogy a Sorstalanságot fiammal együtt lefordítottuk lovári nyelvre. De ebbe oroszlánrészt vállalt a fiam én csak segítettem neki. De a Kisherceg ami azt hiszem, hogy mindannyiunk közös értéke azt is lefordítottam és sorolhatnám tovább. A Kisherceg azért is él ilyen elevenen bennem, mert azt mondja a kis róka, hogy aki megszelídíti felelősséggel tartozik érte. (részlet Az Utolsó Nomád című antológiából)

Ez a felelősségtudatos költői alapállás ott tükröződik Rostás-Farkas György egész poétai munkásságában, melynek bekoronázásaként 2011-ben a Magyar Köztársaság Babérkoszorú Díjat adományozott a költőnek. Kinek vezércsillaga, ihlető forrása egykor Petőfi volt; sokszor leírta, elmesélte ezt, beszélgetések, író-olvasó találkozók alkalmával. Még kisgyermekként kapta meg édesanyjától a nagy szabadságharcos költő verseskötetét, akinek alakja és költészete reménysugarat és erőt adott neki küzdelmes-gyönyörű életútja bejárásához. A sors külön ajándéka, hogy ezt a szép kitüntetést éppen a vezércsillagáról elnevezett múzeumban vehette át, éppen március 15.-én! (Ahogyan egykor az írói-költői munkássága másik meghatározóan nagy alakjának, József Attilának a róla elnevezett díját, éppen a halhatatlan nagy költő századik születésnapján!) „Nincsenek véletlenek” -, mondja meggyőződéssel; s én hozzá teszem: ez is szép példája a tudatosan vállalt küldetés beérlelődésének, kiteljesedésének. (részlet: Pató Selam: Kettős aranypánt, www.kethanodrom.hu)

Negyedszázadnyi könyve s a fenti elismerések mellett munkásságát méltatja: a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje (1994), Budapestért Díj (1994), Kisebbségekért Díj (1998), Békés Megyei Kisebbségi Díj (2009).

Az újságíró-szerkesztő

1970-1988 között a Lapkiadónál szerkesztő, felelős szerkesztő, főmunkatárs. 1993-tól a napjainkban, huszadik éve töretlenül megjelenő Közös Út - Kethano Drom alapító főszerkesztője. 1994-től a MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) cigány szakosztályának elnöke. 2012-ben a MÚOSZ életmű-díjával, Aranytoll Díjjal tüntették ki.

Rostás-Farkas György publicista munkásságában két meghatározó irányvonal fedezhető fel: pályája első évtizedeiben döntő hangsúllyal racionális alapelvek szerint közelítette meg és elemezte a hazai és európai romaság helyzetét, kereste és felvázolta a hosszan elnyúló krízisből lehetséges kivezető utakat, módszereket. A kiadás előtt álló, „Összeölelkezett sorsunk” című válogatás 20 év átfogó kulturális-szociális-politikai korképét adja a magyarországi „roma-kérdés” történetének.

Az utóbbi évtized tendenciája ettől eltér -, amennyiben a nagyfokú racionalitás helyébe ez időben nagyobb erővel lép az emberi, emocionális, intellektuális, empátiára és bensőséges közösség-tudatra épülő humán-centrikus alapállás. Ezen publikációiban, írásműveiben, lírába hajlóan filozofikus gondolatsorokkal találkozhatunk, melyek a tudat sokkal mélyebb rétegeiben hatnak az olvasóra, mint az észérvek rendszere.

Vallom, hiszem és hirdetem egész földi átutazásom alatt: az embert, ha szeretetben fogant és szerelem hívta életre, az az éltető erő is a szeretetből fakad, amely életben tartja. Egyetlen földünk van. Ezen az egyetlen Föld nevű bolygón élő embereknek más és más a bőrszínük, életformájuk, nyelvük. Ez így természetes, ezt így kellene tudomásul vennünk – elfogadnunk. De nem így van. Fájdalmas érzés tölt el. Amit az eszemmel tudok, a szívemmel nem fogadom el. Látni igazán – csak a szívünkkel lehet. A szív csak azt nem feledheti el, amit nem lát. A szívünk a hangszerünk és az akarva-akaratlan megszólal. Egymásra vagyunk utalva, az emberiség legnemesebb küldetése: egymás segítése. Cigánynak születtem. Hol a helyem cigányként, magyarként, íróként, emberként? Beleszülettem a konfliktusok zűrzavarába. Mit jelent ez nekem? Megérkezésem múltamból a jelenbe. Elevenen kell éljen a múlt, ez ad erőt és ez tesz képessé megújulni.

A múlt rezdül minden változásban és így teremt szintézist a mindenséggel. A belső kényszer szabja meg a lélek finom lebbenéseit, a mélyből feltör_ érzelemgazdagság irányítja és befolyásolja cselekvéseinket. Minden ember szabadnak születik. Az emberi szabadságnak, az emberi méltóságnak sérthetetlennek kellene lennie. De – széttekintve a Földön, sehol sem találjuk a kis herceg bolygóját. Afrikában, Indiában, Európában a fegyverek nyomán pusztít az értelmetlen halál. Miért? Életre kelt, életre hívták titokzatos erők az emberiséget. Életben maradásunkhoz, a tovább- és túléléshez dédelgetnünk, óvnunk kell a magunk és mások számára a mindent megtartó szeretetet. Minden ember érzéseit saját életfilozófiája határozza meg. Az én értékrendszerem nem lenne telje szeretet nélkül, mert az segít át mindennapi küzdelmeimen. Ember vagyok. ROM SOM.

Mindig is foglalkoztatott, mostanság még inkább izgat a kérdés, a válasz, mi adott ilyen erőt, mély emberi tartást a romáknak, hogy életben maradjanak, hogy egyáltalán – romák maradjanak. Őserő? Tiszta forrás? A romani kris tisztelete és betartása tarthatta őket életben? Az egymásra utaltság, az összefonódás, a gyökerekhez ragaszkodás tartja életben a tüzet és ad erőt a tűz őrzéséhez? A szeretetből merítjük az erőt, hogy széppé tegyük vele életünket? És mi a szeretet ellentéte? Félelem? Gyűlölet? Szenvedés? Közöny? Elképzelhető, hogy mindez egy tőről fakad?

Természet-adta tulajdonságainkat jobban kellene ismernünk. Ha ráeszmélnénk teljes önmagunkra, több dimenzióban is képesek lennénk élni! Hosszú az út, térben és időben. Életünk végéig gondosan kell ügyelnünk egymásra. Lelkünk szabadságának záloga, hűségünk életben tartásának alapja és a szépség hordozója a szeretet. Ez tart össze embereket, közösségeket. Elengedhetetlen a szeretet ahhoz, hogy a lélek feszültségmentessé váljon. A szeretet az az erő, amely segít megőrizni és átmenteni hagyományainkat, kultúránkat. Azt a szellemi örökséget, amelyet évszázadok óta féltett ereklyeként őrzünk… őrzünk, rettegünk, menekülünk tőle és keresünk. E nép, e kultúra keresi helyét a Földön. De nem találja! Hol a cigányok bolygója? Megteremtette Isten a cigányokat és megfeledkezett róluk? Eleddig Isten egyik választott népének hittem a cigányt.

Talán az ellenkezője az igaz? A világ vándorai vagyunk. Szétszórtan, számkivetve éljük életünket a világ peremén. A világ mostohagyermekei vagyunk. Milyenné válhat egy évszázadokon át megalázott, üldözött nép? Nincs bolygó, mely számunkra is otthont, menedéket, hazát jelent? Ezért lehettünk évszázadokon át üldözöttek, megalázottak. A körülöttünk élő népek formáltak minket olyanná, amilyenné lettünk? Az üldözött, megsebzett vad veszélyes, könnyen válhat belőle támadó. Mikor nyílik új fejezet az emberiség krónikájában arról, hogy a roma a közös hazában nem vendég? Vajon érdekli-e a bolygónkon együtt élő embereket, hogy kik is azok a cigányok? Kik azok – és hol vannak –, akik kishercegi tiszta szívvel szerettek volna bennünket megismerni? Miért nem értik az emberek másságunkat? A másságban az idegent vélik fölfedezni. Idegen-gyűlölet emberemlékezet óta van a Földön. Mitől idegen az idegen? Ha egyáltalán idegen, s nem csak más. Ha meg más, mitől más? A bőre színe, szokásai, vallása miatt? Ki kíváncsi ránk, hogy megfejtsen minket, felfedezze, megfejtse belső értékeinket? Mindig nyitott könyv voltunk.(részlet az „Összeölelkezett sorsunk”-ból: Hol a Kisherceg bolygója?)

A politikai-közéleti Ember

Rostás-Farkas György 1995-1999 között az első fővárosi roma kisebbségi önkormányzat elnöke, s az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnökségi tagja volt. 1990-től a Magyarországi Cigányok Érdekszövetségének elnöke volt, 1989-től pedig a Cigány Tudományos és Művészeti Társaság elnöke. A máig is eredményesen működő társaság fennállása két évtizede során a hazánkban megjelent roma-tárgyú kiadványok legalább felének volt a kiadója, s ahogy a múltból hozott kapcsolatokat, illetve emlékeiket legdrágább kincsei közt őrzi és ápolja a költő, úgy építkezik a jövő felé is, az értékeket továbbvivő generáció felé nyitva kaput és utat.

Amit számára képvisel Tőkés László, Duray Miklós, Jókai Anna, Szabad György, Halák László barátsága, vagy a már eltávozott Péli Tamás és Lakatos Menyhért emléke -, ugyanazt a kincset: az összetartozás értékét, fontosságát szeretné átörökíteni a későbbi nemzedéknek. A nagy elődökhöz hasonlóan felkutatja és felkarolja mindazokat a fiatalokat, akikben ott rejlik annak a vágya-képessége, hogy tovább építsék az emberek közt egymás megértésének-, és a szeretetnek a hídját.

(Megjelent a Polisz 2012. júniusi számában)

 

www.kethanodrom.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=3428:a-professzor-ur-elment-emlekezes-szabad-gyoergyre-&catid=93:jegyzet&Itemid=103

https://kethane.webnode.hu/kozos-ut-cikkek/interjuk-ujsagcikkek/